„…nappal az egész Emke-táj nem egyéb egy forgalmas utcasaroknál, ahol cipőzsinórt, puccpasztát, sósperecet, cukorkát, dritteszortét, ujságot, léggömböt, inggombot, drótból strimflikötőt és strimflikötőből hózentrágert árulnak, ahol továbbá cselédtelen szobaurak és utcahölgyek a cipőjüket fényesíttetik, s ahol ennek a merkantil-hangulatnak a zsivajába, rikkancsok rikkantásába, kofák kofálkodásába, alkuszok alkudozásába harmónikusan bőg, tülköl, töfög, csilingel, zörög, dübörög és nyikorog bele a közlekedő eszközök mindenféle fajtája. Ez van itt nappal. De este! Hajh! Este! Mikor kigyúlnak a lámpák kinn és benn a kávéházban! Mikor a tükörablakok mögött rázendíti a cigány, és láthatóvá válik a vendégek sokasága a fehér asztalok körül, fejük körül a kékesen gomolygó füsttel és a bámészkodók sóvár szívéből fakadó még kékebb romantikával!” (Csathó Kálmán: Innen és tul az Emke-tájon. Nemzeti Ujság, 1924. március 2.)
Ott hagytuk abba, hogy 1920-ban egy József Attila nevű kisfiú cikázik a kenyereskosárral az asztalok között – vajon ad-e a kölyöknek borravalót Hevesi Sándor, Pethes Imre, Uray Tivadar? Megsimogatja-e a kobakját Márkus Emília? Lejár-e még kollégáihoz emeleti lakásából a hetvenéves Blaha Lujza?
Wassermann Mór idestova húsz éve vezeti a kávéházat. Ahogy apjának, neki is ez az élete. Beruház, átalakít. Bárt rendez be, újdonságszámba menő, magas székekkel. 1921-ben Radó Sándor és Márkus Alfréd művészeti vezetésével megnyitja az alagsorban az EMKE-kabarét, ahol olyan zsenik kacagtatják a közönséget, mint Herczeg Jenő és Salamon Béla. Az éledő pesti éjszaka újra zeng a muzsikaszótól. 1922-ben aztán hideg zuhanyként jön a hír: a bérház tulajdonosa, a Kultuszminisztérium nem akarja meghosszabbítani a zsidó kávés helyiségbérletét. A több nyelven beszélő, kiváló szakember – még csak negyvenhét esztendős – a szó szoros értelmében belehal a gondolatba. Özvegyét és kamasz fiát nem teszik ki a bérletből, de hamarosan kénytelenek lesznek maguktól lemondani az üzlet vezetéséről.
Az új tulajdonos neve – különös fintora a sorsnak – Horti Károly. Személyéről egyelőre nem tudunk semmit. Szakértelméhez azonban nem férhet kétség, mert az EMKE az élvonalban marad. A jó konyha, a remek cigányzene ugyanúgy vonzza a közönséget, mint azelőtt.
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
Horti tíz év után mégis átadja a bérletet a Deák kávéházból „átigazoló” Bermann Józsefnek. Vele köszönt be 1937-ben az EMKE utolsó aranykora.
Nagyszabású munkálatokkal indul az új élet: beépül az udvar, a grillben süllyeszthető dobogón játszanak majd éjszakánként a város legjobb dzsesszmuzsikusai, a levegőt hipermodern szellőzőberendezés tisztítja, a ruhatár pedig lekerül az alagsorba: három lift viszi-hozza a télikabátokat, aztán később néha a két boldogan visongó ördögfiókát is: a kávésék kisunokáit.
Bermann úr a kor bölcs szokásainak megfelelően családi vállalkozásként működteti a kávéházat. Ő maga az árubeszerzéssel foglalkozik, a gazdasági ügyeket felesége, a kemény kezű Stern Fruzsina intézi (a vérében van, hiszen szülei is kávésok voltak, s tizenegy testvére közt is akad szakmabeli: Istváné például az Erzsébet téri Nemzeti Szalon kávéháza); az üzletvezető pedig egy unokatestvér, Szegő András. Hozzájuk csatlakozik 1940-től vejük Muskát László, akinek legendás alakjára máig emlékeznek a pesti éjszaka régi bennfentesei.
Ez a csibészes mosolyú férfi komoly sportkarriert tud maga mögött: az MTK gátfutójaként 1924-ben negyedik lett a párizsi olimpián a 4×100-as váltóban. (Villanásnyi kép: egyszer elindítják 400 méteren. Lefutja, de rosszul lesz, ott görnyedezik a salakcsíkot szegélyező gyepen. A nézők közül szalad valaki, átkarolja, tartja a fejét. A jótét lélek egy-másfél évtizeddel később már nem egészen így viszonyul zsidó honfitársaihoz. Gömbös Gyulának hívják.)
Muskát László persze rég abbahagyta az aktív atletizálást. De mindenkit ismer, mindenki ismeri, mindenki szereti. Ő a kávéház lelke – ami nélkül sose volt, ma sincs vendéglátás.
1941-ben Kövessy Géza jelenik meg a címtárban az EMKE tulajdonosaként. Egy a hűséges „négerek” közül. A keresztény főpincér, aki a bajban is barát maradt, nevére vette az üzletet, hogy minden mehessen tovább a régi kerékvágásban. Aztán már bujkálni kell. Muskát László az őszt, a telet a mentőszolgálat sofőrjeként vészeli át: a nyilasok olykor gyanakvó pillantásokat vetnek a hordágyon fekvőkre, de azt sose firtatják, ki ül a volánnál.
Az ostrom után az életben maradottak hamar újraindítják az üzletet. Ekkor lesz tulajdonostárs a Moulin Rouge legendás tulajdonosa, Flaschner Ernő. A Belvárosi, a legelsőként megnyitott pesti kávéház bizonyította: ha szakadt papírzsák cafatai közül vakarják is össze a cikóriát, ha a berendezés maradványaival fűtött dobkályhán, hólében főzik is, ha fagyott ember- és lótetemeket kell is kerülgetni érte: a kávé feléleszti az embereket – a kávéház meg a várost.
Lehet hát élni. Az EMKE cigánya megint zenél, a grillben szól a dzsessz, Bermann nagymama barátnője, Gobbi Hilda jótékony célú esteket szervez a színészotthon javára, Bajor Gizi fellépésével. (Mondjuk-e, hogy Gobbi Hilda egyik őse Pest híres olasz kávésainak egyike? )
Aztán 1949. február 26-án az államosító brigád leltárba veszi a 75 db „négyszegletes kávéházi asztalt márványlappal” és a még ötféle többiből is mind a kilencvenhetet, a 247 párnázott széket, a 103 „tonettszéket”, a 26 folyóméter „kárpitozott fali ülőhelyet”, a két zongorát, a táncparkett lámpáit, a jégszekrényeket, 50 hangedlit (kis fehér pincérkendőt), pár száz poharat, csészét, tálcát; a raktárban vagy huszonötféle röviditalt, a sört, a bort, a málnaszörpöt és az iroda ceruzahegyezőjét.
Bermannék nem hajlandók tovább működtetni az üzletet. Flaschner Ernő a Corvin áruház éttermének vezetője lesz, volt főnöke vele megy pincérnek. Muskát László pár hónapig a körúton téblábol, majd elvállalja a Pipacs bár vezetését. Tíz évig csinálja, mint egy damilon egyensúlyozó kötéltáncos. Ha Vécsey Doris szabadnapos, maga ül a zongorához. Profi ebben is, ahogy mindenben. Aztán 1958-ban egy évre lecsukják – soha nem derül ki, miért. A pesti éjszaka örökké mosolygó, vagány Lacija ekkor ötvenöt éves. Öregemberként jön ki a börtönből. Visszamegy vendéglátósnak – mi mást tehetne? –, a Széna téri Édent vezeti haláláig, de a régi kedv odalett.
Hogy az EMKE? Hogy azzal mi van? Mi lenne. ’56-ban rommá lőtték. Öt évig tartó, rémisztő átalakítás után 1961-től újra működik. Tereibe – az árkádok kibontásával – betüremkedett az utca. A maradékban önkiszolgáló étterem, presszó, Mackó-büfé, bár üzemel. Aztán megint átalakítják. Lehullik a neve. A többit tudjuk. Fasírtnagyüzem, tiszta amerika.
(Saly Noémi: Törzskávéházamból zenés kávéházba c. könyvéből)
