A Belső-Erzsébetváros sűrűjét közbiztonsági viszonyai miatt a pesti nép „Csikágó”-ként emlegette. Ez a név díszeleg ma – eredeti írásmódjával – a Rákóczi út és a Nagykörút sarkán lévő egyik vendéglátóhely cégérén. Ugyanazon bérház Rákóczi úti oldalán, az Akácfa utcai sarkon fasírtnagyüzem dübörög. Tiszta amerika. De hiába erőlködnek. A helyeknek szellemük van, „igazi” nevük pedig túlél minden rendszerváltást. Kamaszoktól hallani ugyan a hatoson, hogy a „Blahán” szándékoznak leszállni, de az igazi öreg bennszülött máig az EMKÉnél ad randevút, még ha a metrókijáratnál is, s ha kérdezik, egy századmásodpercig gondolkodnia kell, melyik is a Blaha Lujza tér.
EMKE. Ez a becenévnek is beillő betűszó komoly kulturális intézmény, az 1885-ben alakult Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület nevének rövidítése. (Létezett DMKE is, a délvidékieké.) Hogy lett ebből kávéháznév? S hogy lett a kávéházból olyan fontos tájékozódási pont, hogy a versenyben még a Szent Rókus-kápolnát, a kórházat, sőt a Nemzeti Színházat is maga alá gyűrte.
A kezdetek felidézéséhez le kell sétálnunk a Kiskörút és a Király utca sarkára. A Madách-házak helyén, a hajdanvolt zsidópiac tőszomszédságában az 1700-as évek elejétől a Király utca névadója, az Ángliai királyhoz címzett fogadó állt: istállókkal, kocsiszínnel, sőt raktárakkal várta az évi négy országos vásárra tóduló kereskedősereget. A költő Orczy Lőrinc fia, József a XVIII. század utolsó harmadában megvette az épületet, és egyesítette a szomszéd telken álló családi kastéllyal, így lett az egészből Orczy-ház. 1829-ben kétemeletesre bővítették. A pesti legendárium szerint óránként egy aranyforintot fialt a bárói családnak, amely már réges-rég nem lakta a labirintusszerű átjárók szabdalta, több udvaros monstrumot. Lebontásáig, 1936-ig ez volt a pesti zsidónegyed szíve. A számtalan lakás mellett volt benne imaterem, iskola, fürdő; borbély, bába, patika; házasságközvetítő, mészárszék, könyvesbolt, és legalább 1795 óta itt működött a város egyetlen glatt-kóser – minden rituális előírásnak maradéktalanul megfelelő – kávéháza. Volt az Orczy-házban vagy három vendéglő is
Az egyiknek a tulajdonosát úgy hívták: Wassermann Jónás. Ő lesz történetünk első részének főhőse.
Balla Vilmos, a pesti vendéglátás jeles krónikása szerint az öles termetű férfiú számára dupla nagyságú lepedőt tartottak a Rudas gőzfürdőjében. De nagy volt vendéglősnek is. A konyhán hajnali háromkor már ropogott a tűz, hogy pitymallatra készen párologjon a forró leves, a friss tányérhús. És Wassermann akkora porciókkal traktálta vendégeit, hogy még a „zóna”, a reggelire vagy tízóraira kínált „kis adag” elfogyasztása is emberpróbáló feladat volt. Borjúpörköltből annyi került a tányérra, amennyi ráfért, s külön tálon hozták mellé az aranyló tojásos nokedlit. Nem véletlenül volt törzsvendége Hazlinger úr, civilben sorsjegyárus, a zabálás világbajnoka, aki fogadásból megevett tizenöt adag pörköltet, majd vidoran érdeklődni kezdett, hogy áll a konyha marhagulyás dolgában…
Az 1890-es évek elején irdatlan bérház épült a Kerepesi (a mai Rákóczi) út és a körút sarkára. Földszintjén kiváló kávéházi tér. Wassermann Jónás gondol egy nagyot és merészet: 1893-ban a kisvendéglő jövedelméből gyűjtött vagyonból megveszi a bérleti jogot. Egy német nyelvű lapban úgy búcsúzik az Orczy-háztól, mintha legalább Amerikába vándorolna. Új világ nyílik meg előtte – de az Erzsébetváros népe előtt is.
A kedves, művelt óriás lelkes tagja az EMKÉ-nek. Szép summa anyagi támogatás fejében megszerzi a névhasználati engedélyt (nem az egyetlenként, hiszen Marosvásárhelyt és Nagyváradon is volt EMKE kávéház), s nemcsak a megszokott perselyes gyűjtést alkalmazza, hanem a „zech”-ekhez is hozzászámol egy jelképesnek tűnő összeget, 2 fillért az egyesület javára. Mi a vendégnek az a 2 fillér? De mi az EMKÉ-nek a fillérkékből évente összegyűlő összeg! Wassermann nemcsak így, közvetve veszi komolyan a közművelődést. A kiváló kávéhoz járó pazar újságkínálat félnapokra székhez ragasztja a kuncsaftot, címtárak és a Pallas Nagylexikon kötetei sorakoznak a polcokon, s gazdag kölcsönkönyvtár is működik, kincsei közt például a díszkötéses Jókai-összes.
Vendég lesz is bőven, a város minden rétegéből. A kávéház falait a szomszédos Népszínház művésznőinek képei díszítik – de élőben is lehet látni őket, hiszen előadások előtt és után ott zsibonganak a művészasztaloknál, még olyan nagyságok is, mint Blaha Lujza, akinek igazán nem kell félnie, hogy jut haza a sötét pesti éjszakában: ott lakik a házban. A férfikollégák aztán végképp becsaládiasodnak: van, akit a kártyaasztalnál kell fülön csípnie az ügyelőnek előadás kellős közepén, rohanjon már, az istenért, le ne késse a jelenését…
Az üzlet jól indul, de pár lépésre ott a nagy vetélytárs, a Newyork. Valami olyat kell kitalálni, amivel még az sem veheti föl a versenyt. Wassermann kitalálja. Zene! A Newyorkban ekkortájt még katonabanda csörömpöl. A Belső-Erzsébetváros zengerájaiban német-jiddis tingli-tangli nyikorog és bumsztattázik. Jónás bácsi nemcsak okos üzletember: nagy hazafi is. Magyar zenét a közönségnek, a legeslegjobbat! A millenniumi hangulatban ez az ötlet telitalálatnak bizonyul. Nem véletlenül kerül később a halhatatlan pesti dalba: „szemben az EMKE cigánya zenél”.
Az öreg kávés elsőrangú prímásokat és zenekarokat szerződtet. A hagyományt Wassermann halála (1901) után fia, Mór is ápolja. Íratlan szabállyá válik, hogy az EMKÉ-ben „arriválnak”, mutatkoznak be a Pestre települő vidéki prímások, köztük 1911-ben Brassói Kozák Gábor, az Országos Cigányzenész Egyesület későbbi alapítója, majd elnöke (1885–1926). Egy másik alkalommal még az is megesik, hogy rendőrt kell a bejárathoz állítani, mert a Zöldi Mártonra kíváncsi pesti közönség ön- és közveszélyessé váló tömegben ostromolja a kávéházat….
Az első világháború alatt elhalkul a muzsika, csak a kávéház előtt virágzó cigaretta-feketepiac árusai dudorásznak a járókelők fülébe: „Itt a török, itt az albán, a valódi retta, retta, cigaretta…” Aztán elhalkulnak ők is. 1920. Pillantsunk csak rá erre a girhes, égőszemű kölyökre! Szalad fáradhatatlanul a nyakába akasztott kenyereskosárral asztaltól asztalig. Az egyik legkávéházibb pesti költő, a Japán törzsvendége lesz majd belőle. Úgy hívják: József Attila.
(Saly Noémi: Törzskávéházamból zenés kávéházba c. könyvéből)
